El lehetne intézni a Kolozsvári Magyar Napok első főtéri koncertestjét egy fotósorozattal meg néhány mondattal, mert hát mit írjon az ember egy rockeseményről, azt látni és hallani kell élőben.

De akkor nem említhetnénk azt az időközben közgazdásszá, tanárrá vagy asztalossá vált fickót, akit mondjuk 1989 tavaszán Kolozsvár főteréről bevittek a rendőrségre a tépett farmerdzsekijére varrt Pokolgép-jelvénye miatt, és a szocialista nevelés jegyében röhögve levágták a hosszú haját. Aki most, huszonöt évvel később, egy nyári hétfő estén az interjúzásról a főtéri színpad felé tartó

Kalapács József vagy Rudán Joe

mellett álldogálva várja, hogy a lámpa zöldre váltson a New York-szálló melletti gyalogátjárónál. Aki aztán nem hisz a fülének, amikor Kolozsvár főterén feldübörög a Pokoli színjáték és A jel.

És nem írhatnánk arról a kalapos bácsiról sem, aki az első sorban álldogálva elbűvölten nézi, hogy mit művel a színpadon Takáts Tamás. Általában nem túl hálás feladat egy négy zenekaros rockkoncerten elsőként fellépni, nappali világosságban, folyamatosan küzdve a technikai gikszerekkel, akadozó mikrofonokkal, el-elhallgató hangfalakkal, Takátsot azonban olyan fából faragták, hogy egy könyvelő-kongresszus délutáni ülésszakán is képes lenne percek alatt hangulatot csinálni. A gitár-basszus-dob néhol szájharmonikával is megtámogatott hármasa, meg

a duracell-frontember

azonnal ható közvetlen lazasága percek alatt leveszi a lábáról a közönséget, aki gondolkodás nélkül pattan a zakatoló vonatra, hogy aztán önfeledten kefélje a sarat az új cipőjéről.

A szerző – aki néhány hónappal korábban felvetette a KMN szervezőinek, hogy izé, Kalapács Józsiékat meg Rudán Joe-t meg kellene hívni egy nagyszínpados fellépésre a Magyar Napokon – és öreg rocker barátai aztán csak vigyorogni tudnak, amikor a színpadra csörtet a Kalapács zenekar és névadó énekese.

Mert ilyet még nem látott és hallott a kolozsvári flaszter, hogy a bizonyos, kényes ízlésű körökben csak zsíroskenyér-metálnak nevezett döngölő Pokolgép-himnuszok gyalulják simára a nagyérdemű agytekervényeit. És a huszonöt-harminc éves dalok

ütnek, mint a kettőhúsz,

a nézőtér bólogat és énekel, mert a klasszikussá vált dalok szövegét mindenki tudja. Csak semmi posztmodern irónia, pastiche, át- és újraértelmezés, vagy kisujj-eltartó entellektüell áttitűd, ez klasszikus metálzene kéremszépen, keményen és őszintén, működik és él, mert tudjuk, hogy mindig lesznek rockerek a földkerekségen.

Hasonló fílinget hoz a Dinamit is, Rudán Joe-val kiegészült jelenlegi legénysége gyakorlatilag

a magyar klasszikus hardrock megteremtői,

elég ha csak Németh Gábort, vagy Zselencz Lászlót említjük. A hangulat és a hangzás alapján az ember, ha behunyja a szemét, akár egy Deep Purple-koncerten is lehetne a hetvenes évek végén. Csakhogy a Deep Purple nem játssza A zöld, a bíbor és a fekete című P. Box-nótát. Igaz, a Dinamit sem tudja beváltani ígéretét, mivel az idő szorít, és hátravan még egy fellépő társaság.

Az Attila fiai társulat ismét a színpadra hozza Kalapácsot és Rudánt, de velük van Tóth Renáta, Babári József és Varga Miklós is. Néhány rockopera-részlet után a társulat gyakorlatilag előad

egy zanzásított István, a királyt,

Koppánnyal, Istvánnal és Rékával együtt. A közönség pedig akkor is megveszi, ha egy évvel korábban a teljes rockoperát végignézhette a főtéren, mivel egy „véres kardot hoztam”, vagy „magyarok, férfiak és asszonyok” mindig telitalálat.

Egy István, a király után a Himnusz és a Székely himnusz kötelező, lelkesen énekel előadó és néző, majd a szétszéledő hosszú hajúak és egykori hosszú hajúak halkan megállapítják, hogy ezzel a maratoni rockesttel már a KMN kezdetén felkerült a korona a koncertprogramra.

(a szerző fotói)