„Mélységes mély a múltnak kútja, és azok, akik önkényesen halászgatnak benne, elfelejtik, hogy mindennek megvan a maga ideje, az irodalmi műveknek is, és ez az idő lehet szűkre vagy tágra szabott egyaránt, de hogy nem kifejezetten egy másik, a megírást évtizedekkel vagy évszázadokkal követő korszak ideje, az bizonyos. Nézem a habzó szájú pártvezért, aki arról szónokol, hogy ő Ady Magyarországát választja a Tiszáéval szemben, és frivol tiszteletlenséget érzek ebben a gesztusban: mintha Ady azért írta volna, amit írt, hogy ma bármely habzó szájú pártvezér hordóra álljon vele, és önnön céljai legitimálására használja.

A halottak persze nem tudnak védekezni, nekik nincs hordójuk, ezért azt sem tudják elmondani, hogy akarta a fene, és hogy nem látták, nem láthatták előre azt az aktualitást, amelynek nevében ma idecitálják őket. Hogy ők nem akartak aktuálisak lenni a száz évvel későbbi utókor számára, illetve pont annyira, amennyire a művészet – a jó művészet – mindig is aktuális és korszerű marad.”