„Ma még úgy látom, úgy sejtem – mert itt minden megtörténhet –, hogy egykor vagy még éltében szobrot állítanak Titus Corlățean mostani román külügyminiszternek. Azt a monumentális ostobaságot, amit Trianont üdvözölve fölböfögött, ötödik osztályos gyerek szellemi szintjén, valamivel valahogyan meg kell örökíteni.

Az ő mostani szellemi szintjét nem ismerem, azt sem tudom, mennyit fizetett a kedves papa, hogy az érettségin történelemből átmehetett. A kormány és a külügyminisztérium szintjét mutatja a nyilatkozata. Tény, hogy azt mondta, 1920-ban Erdély (és a többi rész: Bánság, Bihar, Máramaros) visszatért az anyaországhoz. Mármint a kifli-Regáthoz.

Bármilyen román történelmi építmény árnyékában is köpködte a tökmagot, annyit mégis csak meg kellett volna fontolnia, hogy ezt a vadságot még Constantin Daicoviciu akadémikus, egyetemi rektor(-unk) is visszaköpte volna. Mikor is tartozott az országnyi magyar terület és melyik Romániához? A bús és bánatos életben soha. És most tessék elképzelni Brüsszeltől Moldáviáig, Kijevig azt is – Corlățean majdani szobra ragyogásában –, hogy miféle történészek miféle tankönyveiből tanulnak a kisdiákok, érettségizendők, miféle tételekre kell felelniük most, itt, ott és akkor.”