„Radu Gabrea érdekes hibridje a kortárs román filmkészítésnek: egyrészt témaválasztás tekintetében nagyon tudatosan épít életművet, a térség történelmének olyan, elfeledettnek hitt sztorijait válogatja adaptációi alapanyagául, ami a többségi nemzet kultúrájával szemben vagy mellett a legérdekesebb (romániai zsidók, szászok); ugyanakkor színészvezetőként, vagy a mise-en-scéne tekintetében korántsem tűnik ilyen tudatosnak, sőt, néha határozottan az az érzésünk lehet, hogy tapasztalata ellenére nem mindig ura az általa írt és megrendezett forgatókönyvnek.
Ez a furcsa kettősség kísért az O poveste de dragoste, Lindenfeld esetében is: egyrészt A lefejezett kakas (mára szinte eltűnt) erdélyi szászai, vagy a Gruber utazása (szintén eltűnt) ókirálysági zsidói után most egy kihalt bánsági sváb faluba, Lindenfeldbe (Karánberek) cipeli kameráját; viszont a negédes érzelgősséget ezúttal sem sikerült levetkőznie, sőt, színészei időnként igen alulinstruáltnak tűnnek.
(…)
[A főszereplő] Elhatározza, hogy nyugdíjba vonul és tetemes összeget fektet be a falu rehabilitálásába, ezért fia felbéreli a temesvári német színház rendezőjét, Oskart (Mircea Diaconu), hogy produkáljanak egyfajta Goodbye, Lenines színjátékot az öreg számára, hogy az megelégedve térhessen haza.
(…)
Ha viszont valakinek edzett az epéje az efféle geronto-nosztalgiára, valahol a mélyben tényleg felsejlik ezeknek az érdekes, tájainkról már szinte teljesen elvándorolt vagy kihalt népeknek a fájdalmas története, s már csak ezért is érdemes megnézni a rendező épp soron következő művét.
Ezúttal pedig szeretném megragadni az alkalmat, hogy azt kívánjam az erdélyi magyaroknak és a többi nemzetiségeknek: ne csináljon rólatok filmet Gabrea. És nem azért, mert nem tudna jó filmet csinálni. Hanem mert ezek a sztorik mind egyformán szomorúak.”