„Ó, má gad, (persze tisztában vagyok a külső szemlélők álláspontjával is, vagyis azzal, hogy a kutyát sem érdekli azok közül, akik nem voltak ott, maga a nagy lelkesedés meg – kívülről nézve – vicces, de) itt van még egy Electric Castle-poszt.
(…)
Nagyon ritka eleve az elejétől a végéig civilizált, sőt, rokonszenves közönség is: itt pedig az van. Tízezerszámra vagány emberek – akik között csak elvétve jelenik meg néhány beszabadult kokálár és smenár és bisnicár és mánelár, az élő guminőjével, de itt még ők sem hőbörögnek, hanem láthatóan kicsit csodálkoznak, kicsit megilletődnek, aztán elmennek, azzal, hogy »mennyi furcsa bolond«.
És még annyi minden. Például voltam megint az egekben. Ez talán látszott is rajtam, ahogy olyankor szokott is – mivel emiatt detektáltam is mindegyik környékemen, a szemem sarkából, hogy átmemetileg sztár vagyok épp ezen, vagy azon a denszfloor-helyszínen.
Ugyanakkor épp ebben a pillanatban gondolkodtam azton, leírjam-e, hogy néha megtelt a szem könnyel is (de jó is tud lenni ez ellen a napszemüveg + leszálló éj kombináció…), valami nagy, meghatottsággal vegyes katarzistól, és miegymástól is. De úgy döntöttem, nem írom le. Erre pont most látom, hogy épp pár perce más is leírta, a saját anyagában, a saját hasonló élményét.
(…)
Kár, hogy csak évente vannak ilyen rendezvények: ha már zene sincs, nem beszélve arról a rendkívüli hangulatról és nemtommineknevezzemről, amit például ez a rendezvény adott tavaly és idén is, ha az is leáll, kikapcsolódik a fokken beat, akkor a szív is kihagy. Abba meg kvázi bele lehet halni. Most egy évig malmozzunk, vagy mégis mi legyen?”