„Utánanéztem, hogy az RMDSZ 1993-ben megalakított döntéshozó testülete (érdemes lenne megtudni, időközben mi történt jónéhány politikusunkkal, akik akkor ennek az úgynevezett önkormányzati rendszernek a születésénél bábáskodtak!) pontosan húsz évvel ezelőtt mivel is foglalkozott.

Nos, a Szövetségi Képviselők Tanácsa 1994 júniusában, Kolozsváron, határozatban utasította el a tanügyi törvénytervezetet, »amelynek cikkelyeiből világosan kiderül az asszimilációs szándék, mivel akadályozza a minden szintű, önálló anyanyelvű iskolahálózat létrehozását, gátolja a saját szakértelmiségünk létrehozását, nem biztosít törvényes keretet a felekezeti iskolák számára, és kezdeményezi egy külön törvény parlamenti előterjesztését, amely a kisebbségi oktatást támogatja«. A határozat ugyanakkor leszögezi, hogy »nemzeti közösségünk történelmét meghatározta az önazonosságának megerősítéséért folytatott harc. A kisebbségi helyzetben levő romániai magyarság politikájának alapelve, hogy csupán a sérelmi politika és védekező taktika nem biztosíthatja közösségünk jogait. Megoldást csakis az önrendelkezést szavatoló jogi keretek adhatnak, nevezetesen a hármas autonómia struktúrán belül a személyiségi és helyi önigazgatási formák gyakorlására való jogi garanciák szavatolása, a nemzetközi gyakorlat szerint«.

Eltelt két évtized és azóta is tépelődünk ezen. Legutóbb például Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, RMDSZ tisztségviselő, akinek nemrég megjelent, sajtós és online-médiás tűnődései a sérelmi politizálásról, az autonómia elméletéről és gyakorlatáról kissé hosszúra nyúltak ugyan a mai világhálós, néhány mondatos közösségi világban, ennek ellenére érdemes elolvasni őket és elgondolkodni fölöttük. Segíthetnek megérteni, hogy a kezünk ügyében levő eszközök birtokában miért érdemes a jövőt megalapozó hétköznapokkal, a rendszeres építkezéssel, nem pedig délibáb-kergetéssel, a mindenféle felületes modellek összekotyvasztásával foglalkozni.”