Az erdélyiek, de nemcsak ők, különlegesnek tartják Erdélyt (azokkal a régiókkal együtt, melyek technikailag nem tartoznak Erdélyhez, de a kulturális különbségeket és a történelmi fejlődésüket figyelmen kívül hagyva, azzal azonosítják): tisztábbnak, becsületesebbnek, egyenesebbnek és civilizáltabbnak.

Néha én is beleesem ebbe a kellemes, vonzó önfényezésbe. Amilyen abszolút erdélyi vagyok.

Nekünk itt, Erdélyben, szerencsénk van. Úgy tudjuk átérezni ezt a dicséretet, hogy nincs szükségünk dicsérőkre és nyugodtan – lelkiismeret-furdalás nélkül – lenézhetjük Románia többi részét, miközben szeretjük is azt.

Ebben a gondolkodásunkban régi igazságok segítenek minket, melyek a „mi” megyéink GDP-jével, a helyi, kolozsvári, nagyszebeni, brassói, gyulafehérvári, balázsfalvi iskoláink hagyományaival kapcsolatosak. Érdekes kulturális egyvelegünk van és semmi sem tudja elérni, hogy alsóbbrendűeknek érezzük magunkat. Ha valakinek van Enescuja, nekünk van Bartók Bélánk. És ha valamivel nem rendelkezünk, akkor semmi baj, mert átvesszük.

Nincs Caragialénk?

Nem baj. Nem számít, mert amúgy is egyetemes.

A hőseink a mi érdemünk, mások hősei balesetek.

Ilyenek vagyunk, és szeretünk ilyennek lenni.

Érdekes, miként óvakodunk a nyilvánvaló tényektől, exportálva azokat a hibákat, melyek éppen Erdély legfontosabb városában, Kolozsváron bukkantak fel.

Itt van, például, az Apostu-ügy.

Arról a polgármesterről van szó, aki – egyesek szerint – semmit sem írt alá bizonyos mértékű profit nélkül, de akinek a vagyona nem éri el a nagyrészt jogos és a bíróság által különben bebizonyított hírhedtségének szintjét. A kolozsváriak azonban nem szégyenkeztek saját polgármesterük tettei miatt, mert:

1. Apostu vráncsai (Vrancea), nem közülünk való, tehát nem ejtett foltot a város és Erdély hírnevén. (De ha csak dicséret illette volna, akkor örökbe fogadtuk és magunkénak neveztük volna.)

2. Boc sem hibás, még ha nyilvánosan támogatta is őt és gyakorlatilag a saját kezével ültette Monostori (Moţilor) úti székbe, biztos, hogy a ravasz vráncsai juhász „átverte” őt, a híres ballada egyfajta fordított változatában. Á, hogy még azután is meglátogatta és támogatta, hogy a DNA becsukatta őt Szamosújvárra? Nos, Emil Boc polgármester – azt hiszem, akkoriban miniszterelnök volt – részéről mindez csak tisztaságot és naivitást és a kollégák iránti lojalitást bizonyít.

3. Sokat tett a városért.

Magunkat mentjük fel bármilyen felelősség alól, sőt, még az ezúttal a saját és a most hivatalban lévő polgármester naivitásába álcázott becsületességünkkel dicsekszünk.

De egy egyszerű gondolatkísérletet elvégezve képzeljük el, hogy a konstancai (Constanţa) polgármestert (vagy tudom is én, mondjuk az alexandriait) tartóztatják le és a – volt, jelenlegi, trónfosztott, nem számít – miniszterelnök meglátogatja őt a börtönben, nyilvánvaló személyes támogatásáról biztosítva. Mit mondana az erdélyi? Nos, azt mondaná (és én is, természetesen), hogy a miniszterelnök valószínűleg korrupt, maffiózó, mert egy bűnözőt támogat. Nem látogathat meg egy sikkasztót. Nem támogathat egy olyan embert, aki óriási összegeket fogadott el megvesztegetésként. Vagy igen, megteheti ha egyetért a tetteivel, ha fennállna a gyanú, hogy a pénz egy része az ő kampányára ment el, ha és újra ha és megint ha. Így tennénk.

A mi helyi, erdélyi ügyünkben nem. Számunkra a vráncsai tolvaj, az erdélyi pedig naiv. Ami, ha így van, elég súlyos dolog, mert azt jelenti, hogy jó sok ideig egy naiv ült a Victoria-palotában.

A nyugodt és tisztességes szigethegységi mokány, vegytiszta erdélyi mítosza szertefoszlatja a gyanú bármilyen nyomát. (Bevallom, én magam is ennek a mítosznak vagyok az áldozata. Látom, hogy mi történik, mégis hiába, továbbra is ebben a mítoszban hiszek).

Egy másik eset a Johannisé.

Bár rábizonyították, hogy hamis nyilatkozatokat tett, okiratokat hamisított, Nagyszeben továbbra is őt tapsolja. Ezúttal nem lehet azt mondani, hogy jövevény, vagy a „mitikaság” nyomai vannak a vérében, ennél erdélyibb nem is lehetne. Johannis erdélyibb Bariţiunál és tősgyökeresebb Cipariunál.

De nem számít: a közhelyszerűen különleges, fenomenálisan becsületes és fantasztikusan megszokott, unalmasan tisztességes és dolgos erdélyi szász mítosza elsőbbséget élvez bármilyen bizonyítékkal szemben.

Most meg itt van Uioreanu,

a Kolozs Megyei Tanács volt elnöke, aki szintén semmiképpen sem számít importnak és aki számtalan módon bizonyult mocskosnak.

De tudniuk kell, hogy minket, kolozsváriakat ez nem érdekel. Valamiképpen ezt kizárjuk az életünkből, mert – nem igaz? – ezt az embert Bukarest helyezte a Kolozs megyei PNL élére. Ahogy erre lehetőségünk adódik, azonnal elfelejtjük, hogy ezt a bűnözőt maguk a szép, egyenes és becsületes (nem mint a… és a…, neeeem, szó sem róla, mi nem vagyunk olyanok, mint…!) kolozsváriak szavazták meg tisztességesen és demokratikusan.

Ez a Rareş Pop, a korrupció és a befolyással való üzérkedés és egy közigazgatási felügyelőség magáncégként való kezelésének újabb szappanoperája szintén idegen tőlünk. Igaz, hogy kolozsvári, de mégsem kolozsvári és végül is, eddig nem is hallottunk róla és valójában őt is szépen kiszoríthatjuk a Felek alatti kis és becsületes népünkből, mert mások nevezték ki a tisztségébe, akik a Dâmboviţa mellett ülnek – kész, száműztük magunk közül, viszlát. Vigyétek ti, többiek, aki csak akarja, ránk már nem hasonlít.

Az egyetemi megvesztegetésekkel kapcsolatos botrányok, az a szerencsétlenség, hogy a kulturális Kolozsvárt egy örökös-rektor-Marga nevű kalorifer-miniszter kezére adták, a helyi PSD (a híres Rus–Dâncusiszta Kolozsvári Csoport) és Uioreanu, Nicoară urak és az ifjú farkas Seplecan PNL-je és még néhány PDL-sből is álló pártok feletti befolyás-hálózat, akiknek rezsimtől függetlenül sikerült kéz a kézben dolgozni mindnyájuk jóléte érdekében és egyes esetekben a kolozsváriak hasznára is, a Tribunánál, a térség egyetlen kulturális folyóiratánál elkövetett iszonyatos baki, mely egy bizonyos Arman kezére jutott, aki nemcsak a helyi, hanem az egész nemzeti kultúrára veszélyt jelent, a helyi oktatási színvonal zuhanása, a tordai és az aranyosgyéresi ipar kimúlása, az Avram Iancu (sic) Kolozsvári Repülőtér nevű óriási csalás, ezek tőlünk, kolozsváriaktól mind idegen dolgok. Elárulok egy titkot: még a szigethegységi erdőket sem mi loptuk el. Elpárologtak, a Maros mentén lévő több száz hektárnyi aradi akácossal együtt. Valaki másnak kellett lennie, gondolom, mert számunkra a lopás genetikailag tiltott. Mi még az énekekben is bocsánatot kérünk az erdőben, mert a kalpagunkkal véletlenül megérintettük a levelet.

Ugyanez a helyzet Aradon, Temesváron, Besztercén, Brassóban, Nagyváradon, Zilahon, Maros megyében, a Székelyföldön.

Be vagyunk oltva az önbecsülés elvesztése ellen.

Bár ez az állapot nagyon kellemes, azt hiszem, a valódi fejlődés egyetlen esélye, ha a Kárpátokon húzódó képzeletbeli határokat és virtuális szögesdrótokat a szeretett Erdélyen belülre vonjuk vissza, elszigetelve az alapvetően jó közösséget az azt manipuláló és forrásaitól – pártoktól és földrajzi származástól függetlenül – megfosztó csalóktól. Továbbá jó lesz, ha végül elfogadjuk: a börtönök az erdélyieinkkel vannak tele (Mureşanoktól és Remeşektől az újabbakig és fiatalabbakig), hogy a korrupt helyi politikusainkat mi választottuk meg és nem kényszerítették ránk. Ha az ember meg akar szabadulni egy rákbetegségtől, először diagnózisként el kell fogadnia és le kell nyelnie egy olyan alázatosság keserű piruláját, ami – egyenlő mértékben sajnos és szerencsére – nem jellemző ránk.