„Főleg most, amikor Moldávia uniós csatlakozása kapcsán terítékre került országegyesítési lehetőség miatt a gagauzok aggodalmuknak adtak hangot. A közel másfél száz ezernyi altáji török eredetű népcsoport nem szeretne az erdélyi magyarok sorsára jutni, akiket szerintük Erdély Romániához való csatolásakor becsaptak, és a mai napig várják a nekik megígért autonómiát. Hát erről jutott eszébe Traian Băsescunak, hogy a »drága« székelyei nem akarnak lemondani önrendelkezési vágyaikról. És ezek vezetői, akikkel néhány éve még vidáman pálinkázgatott a disznótoros lakomákon, szakadár politikusok. Tamás Sándornak igaza van, amikor kijelenti, hogy már annak is örülni kell, ha az autonómia nem tabutéma, és közbeszéd tárgyát képezi. Bár a tavaly őszi nagy székely menetelés után – ahol az erdélyi magyar politikai erők összefogásának köszönhetően százezres tömeg fejezte ki akaratát – nehéz szőnyeg alá seperni ezt a kérdést. Talán már eljött annak is az ideje, hogy Erdély önrendelkezéséről beszéljünk. Mert a zágoni száműzöttet parafrazálva: úgy szeretem a Székelyföldet, hogy nem bírom feledni Erdélyt. Vegyünk leckét a román külpolitikázásból. Lám, az orosz–ukrán válságot is sikeresen a maguk javára fordíthatják. Ami negyedszázada csak néhány vérmes nacionalista szólamaiban fordulhatott elő, mára állami törekvéssé vált. Közben a budapesti államférfiak kerültek minden olyan témát, amely a határon túl rekedt nemzetrészek valós önrendelkezését elősegítette volna. Bár mostanában észlelhető némi változás ezen a területen. Persze, mind az ukrán, mind a román hangadók túlreagálták a kettős állampolgárságról és önrendelkezési jogról szóló orbáni beszédet. Például egy bukaresti tévés vitaműsorban kényszerzubbonyt javasoltak a magyar miniszterelnöknek. Megtehetik büntetlenül, hisz az amerikai geopolitikai érdekek most Romániát hozták kedvező helyzetbe. És a nagy testvér védőszárnya alatt – mint oly sokszor az elmúlt században – a nemzeti étvágyat is ki lehet elégíteni. Csak ne a mi kárunkra.”