Nemrég pedig klikkelgettem, és az Erdélyi Figyelő aznapi műsorában egy tanárnővel készült interjút fogtam ki, aki azt fejtegette, a tanároknak gyakorlatilag semmiféle tekintélyük nincsen, hiszen a fizetésük a nullával egyenlő, a tekintélyük szintén, tanár szülők gyermeke azt látja, hogy mindenki másnak mindene megvan – hogyan győzze meg a tanár még akár önmagát is, hogy amit cselekszik, az fontos, sőt, elengedhetetlen? Megfizethetetlen – ennek a szónak nem kéne azt jelentenie, hogy meg sem próbáljuk megfizetni. Ugyanakkor már többször hivatkoztam arra a zilaji (Ady is így írta, a Zilahot nem szeretem) tanárcsoportra, amely elképesztő lelkesedéssel és nagyvonalúsággal végzi a kötelességét, amely már sokadszorra hívja meg a Látó szerkesztőségét (tegnapelőtt jártunk ott ismét, és ismét remekül éreztük magunkat).

 

És az elmúlt egy esztendő folyamán ismerkedtem meg jobban azzal a tanárral, aki nem magyart tanít ugyan, de aki hosszú évek óta rendszeresen biciklitúrákat szervez, és ez csupán az egyik apró, bár jelentős szelete a tevékenységének. Próbálom összeegyeztetni valahogy a valóságnak azt a két aspektusát, amelyeket én is látok és érzékelek, és amelyek ellentmondanak egymásnak. Az lenne a titka az utóbb említett tanárnak, hogy egyházi iskolában oktat, és ott mások a körülmények? Vagy az lenne a magyarázat, hogy akinek családja van, annak másféle teendők is a nyakába szakadnak?

 

Nem tudom, de minden megértésem és empátiám ellenére kénytelen vagyok megállapítani, hogy a kivételek ugyanabban a rendszerben tanítanak-dolgoznak-tevékenykednek, mint a többiek..”