„A marosvásárhelyi székely autonómiatüntetés másnapján, 2014. március 11-én valaki az elektronikus postaládámba küldött két fényképet. Néhány pillanat múlva ki is töröltem mindkettőt, hogy mindörökre elfeledjem, de nem sikerült. A képek beleégtek szívembe-lelkembe, és ott sajognak mind a mai napig.

Az első fotón fekete paszományokkal díszített, szürke posztózekét viselő székely ember, fején csúcsos, ómagyar süveggel annyira leengedve tart egy uniós zászlót a kezében, hogy a vele szemben lehajló kopaszodó vagy rövidhajú férfi öngyújtójával tudjon alágyújtani. A második képen már látszanak a lángok, amint néhány uniós csillagot felemésztenek.

Bizonyára a világhálón keringenek ezek a képek, és el tudom képzelni, hogy videómegosztókra is feltették a nagy mutatványt: Marosvásárhelyen két székely (vagy egy székely és egy magyar) uniós zászlót éget. A két férfi életkorát amolyan negyven és ötven év közé becsültem, bár lehet, hogy tévedek.

Abban viszont már nem, hogy jól emlékszem, a zászlóégetésre mi volt az első gondolatom: vissza kellene őket küldeni az időbe. Nem túl messzire, csak azokba az 1989 előtti esztendőkbe, amikor már éltek. Gyermeken, fiatalon, amikor már láthatták akár a saját maguk, akár a szüleik keserves küzdelmét a villanyáram-nélküliséggel, a hideggel, a kongó üzletekkel. (…)

Igen – gondoltam akkor –, akinek nem kell Európa, akinek nincs szüksége az Unió világító csillagaira, aki úgy gondolja, hogy a nyitottság, az emberhez méltó európai élet nem jelent semmit, akit el lehet kábítani a legalattomosabb politikai szövegekkel, az nyugodtan visszatérhet a sötétségbe, hogy zászlótűz fényénél keresgélje a porladó sziklát, és addig üldögéljen a tövében, amíg mindenki más ott hagyja, hogy házat és hazát építsen magának, hogy családot alapítson és olyan gyermekeket neveljen, akik számára Európa és a világ nem fogalom, hanem bármikor bejárható valóság.”