A nyugati feminizmus elkövetett néhány súlyos hibát; ezek egyike az a gyakori feltevés, hogy ha a nők irányítanák a társadalmat, akkor „szelídebbek és jobbak” lennének (ez volt 1988-ban George W. Bush kedvenc kifejezése, hogy megszerezze a nők szavazatait). Valóban, a feminista elmélet „második hulláma” tele van ilyenfajta állításokkal, mint például „a háború, a rasszizmus, a hierarchiához való ragaszkodás és az elnyomás a ’patriarchátus’ jellemzői”; „ha nők lennének a vezetők, ez természetes módon hozna létre egy integráló világot, amiben jobb az emberek együttműködése”.

A gond az, hogy a dolgok sohasem így működtek – nézzük csak meg a Nyugat-Európában szélsőjobboldali pártok élén álló nőket. Az olyanfajta vezetők, mint Marine Le Pen a franciaországi Nemzeti Frontból, Pia Kjaersgaard a dániai Néppártból és Siv Jensen a norvégiai Haladás Pártból, azt a vonzerőt tükrözik, amit a neofasiszta mozgalmak a liberális, de még az egalitárius demokráciákban élő nőkre is gyakorolnak.

A múlt a prológus: Wendy Lower legújabb munkája, a Hitler fúriái: Német nők a náci halálmezőkön több információt tartalmaz azon nők hosszú listájáról, akik az erőszakos jobboldali mozgalmakhoz csatlakoztak. És az európai szélsőjobboldali mozgalmak születése – gyakran női vezetőkkel – azt bizonyítja, hogy az 1930-as évek fasizmusának női örököseiben megvannak az ilyen jellegű szimpátiáik.

Le Pen, Kjaersgaard és Jensen sikerének egyik nyilvánvaló oka az, ahogy a pártjaikat „becsomagolták” és népszerűsítették. Ugyanúgy, ahogy Bush megpróbálta finomítani a Republikánus Párt elitizmusát és nőkkel szembeni ellenszenvét, a szélsőjobboldali pártoknak is úgy kell szavazókat magukhoz vonzaniuk, hogy ne tűnjenek túl szélsőségesnek és marginálisnak. Hiszen mennyire lehet veszélyes egy mozgalom, ha a nők támogatják? Az ilyenfajta pártokat a többséghez tartozónak vélik, diskurzusuk pedig megszerzi a hagyománypárti, dolgozó nők, egy olyan réteg szavazatát, amelyhez nehezebb eljutni.

Ahogy arra Lower rámutat, a náciknak egy speciális platformmal sikerült hatalomra kerülniük – a háziasszonyok megszervezésétől a meghódított keleti területek gyarmatosításáig –, a munkásosztályhoz tartozó nőknek pedig általuk sóvárgott dolgokat kínáltak: azt az érzést, hogy egy náluk nagyobb egész részei (a fasizmus örök vonzereje), ami egy összetett hivatalos ikonográfián alapult, és amiben a leértékelődőben lévő anya- és feleségszerepek kulcsszerepet játszottak a nemzeti drámában. Az elfoglalt területek gyarmatosítására küldött hajadon fiatal nők kalandban részesültek, szakmai tapasztalatot szereztek és úgy érezték, lehetőséget kaptak.

És mindezen nők számára, mint ahogy bármilyen alárendelt csoport számára, bárhol is legyen az, a fasizmus annak tűnt, amit a társadalomtudományok kutatói az „utolsó hellyel szembeni averzió”-nak neveznek: ez a más csoportok megelőzésének vágya. Ehhez társul még egy erős autoriter figurához és egy merev hierarchiához való kötődés, ami különféle pszichodinamikus módon ugyanolyan erősen vonzónak tűnik egyes nők, mint egyes férfiak számára. Ahogy azt a német apával rendelkező Sylvia Plath írta a Daddy (Apu) című versében: „Every woman adores a Fascist/The boot in the face, the brute/Brute heart of a brute like you” („de a nőknek fasiszta kell,/a képükbe csizma kell, vad,/vad szívű állat kell, Apu”) (a magyar fordítás forrása).

Persze, a szélsőjobboldali ideológiának vannak bizonyos témái, melyek napjaink Európájában is találnak női követőket. Ezen kívül a szélsőjobboldali mozgalmak kihasználják egy posztfeminista társadalom, a szexuális forradalom utáni időszak korlátait és a szekuláris materializmus által generált érzelmi űrt.

Nyugaton sok alacsony jövedelmű nő – a leggyakrabban gyermeküket egyedül nevelő, a szolgáltatóiparban (pink collar) dolgozó szülők, mely kimeríti és megfosztja őket az előrelépés bármilyen reményétől – érezhet egyfajta nosztalgiát a múlt értékei és a biztonság iránt. Számukra rendkívül vonzó lehet egy korábbi korszak idealizált képe, ahol a társadalmi szerepek merevek voltak és állítólag értékelték a nők hagyományos munkáit.

És, persze, az ilyenfajta képet hirdető pártok azt ígérik a nőknek – beleértve azokat is, akik beletörődtek a munkahelyi másodrendűségükbe és akik keményen dolgoznak otthon –, hogy nemcsak arctalan atomok ebben a posztmodern tömegben. Ellenkezőleg; te, a munkásnő, „igazi” dán, norvég vagy francia vagy. Egy nemes kultúra örököse, és nemcsak hogy felette állsz a bevándorlóknak, de egy sokkal nagyobb dolognak a része, nem egyszerűen egy többfajú és szekuláris társadalom kis fogaskereke vagy.

Elemezni kellene a szélsőjobboldali pártok által a nőkre gyakorolt vonzerőt, nem csak elítélni. Ha egy társadalom nem kínál az egyéneknek egy közösségi szintű életet, ami túlmutat rajtuk és ami nemcsak a termelést és az eredményeket értékeli, ami úgy nyílik meg a bevándorlók előtt, hogy nem emeli ki és nem ünnepli azt, ami különleges a dán, a norvég vagy a francia kultúrákban, akkor gondok jelentkeznek. Például ahhoz, hogy értékeljük a felvilágosodás és a haladó szociális ideálok által hátrahagyott örökséget, nem kell rasszistának lennünk, vagy nem kell más kultúrákat kigúnyolnunk; de a politikai korrektség szellemében kidolgozott curriculum már ezzel sem próbálkozik.

Amíg nem hagyjuk abba, hogy a kulturális pluralizmust összeegyeztethetetlennek tartsuk az egyetemes értékek jogos védelmével, addig a fasiszta mozgalmak továbbra is vonzók lesznek azok számára, akiknek – nemüktől függetlenül – hamis reményekre és saját személyük felértékelésére van szükségük.