A közigazgatás decentralizálása egy évek óta be nem tartott ígéret. Ilyen vagy olyan okból mindegyik kormány kudarcot vallott vele. Újraindítják a reformot, vagy sem? A körülmények jelenleg kedvezőtleneknek tűnnek.

Az egyik előrelátható kockázat az, hogy az ügyészek által vizsgált polgármesterek és megyei tanácselnökök nagy száma újra hitelteleníti a közigazgatás decentralizálását. Folyamatosan a korrupció főszereplőiként beszélnek a „helyi kiskirályok”-ról. Valójában itt két különböző sík találkozik. Először is természetes, hogy a megvesztegetés, a hivatali visszaélés és a befolyással való üzérkedés főleg ott jelenik meg, ahol a forrásokat kezelik. A korrupció csábítása elkerüli a hatalom és befolyás nélküli embereket. De a „kiskirályok” folyamatos vádolása, általánosságokban és bármiféle különbségtétel nélkül, lassan-lassan ahhoz a gondolathoz vezet el, hogy a helyi közigazgatásokat egy központi hatóság ellenőrzése alatt kell tartani.

Tehát összemossák a polgármesterek korrupcióját a közigazgatási autonómiával. A közigazgatási központosítás hívei ezt arra használják fel, hogy még jobban hiteltelenítsék a decentralizálást. Emblematikus az, ahogy Traian Băsescu elnök Radu Mazăre polgármesterről beszélt. Az elnök megpróbálta végleg eldönteni a tengeri kikötő helyzetét, karikatúrába illő leírását adva a polgármesteri tevékenységnek. Románia biztonsági érdekeit állítólag nem szolgálhatja egy globális helyzetet nem ismerő polgármester. De nem egyik vagy másik polgármester frivolitása a gond, hanem a helyi autonómiának, mint elvnek az érvényessége. Az elnöknek és a decentralizálás többi nyílt vagy rejtett ellenzőinek meg kellene mondaniuk, véleményük szerint Radu Mazăre személy szerint alkalmatlan arra, hogy jól együttműködjön az amerikaiakkal, vagy bármely más polgármester ugyanilyen alkalmatlan lenne-e.

Úgy tűnik, az állam csúcsán van egy politikai és bürokratikus elit, mely nem akarja átadni a hatásköreit és mindenféle konjunkturális dologra hivatkozik, mint amilyen a korrupció vagy a helyi közigazgatás alkalmatlansága. A sajtóban egy csomó ember, akár ért hozzá, akár nem, egyre kitartóbban olyan kategóriaként beszél a „helyi kiskirályok”-ról, melynek el kellene tűnnie, mert lényegében véve „középkori”. De ők csak a zavart tartósítják, hiszen nem mondják ki világosan, hogy a korrupt személyek igazságszolgáltatási elítélésére gondolnak, vagy a helyi közigazgatás szigorúbb központi ellenőrzés alá helyezésére.

A politikai pártok helyzetét ugyanígy használják ki. A PSD-ben a „kiskirályok” állítólag elviselhetetlen nyomást gyakorolnak Victor Pontára, de megfeledkeznek arról, hogy egy adott pillanatban a PDL-ről is úgy beszéltek, hogy abban a „kiskirályok” ellenálltak a Boc-kormány politikáinak és Vasile Blagát támogatták a párt 2011. májusi konvencióján. Egyre világosabb, hogy a „kiskirály”-t elsősorban azért szerepeltetik negatív figuraként, mert több helyi autonómiát követel és mert kifejezi elégedetlenségét a központ politikáival szemben.

De vajon mindig tévednek-e a „kiskirályok”? Tényleg „középkori” kasztot képeznek, melynek az új központosító forradalommal el kellene tűnnie? Vajon az ő szemszögük, bár eltér a bukaresti kormányétól, nem legitim-e mégiscsak, mert szorosabb kapcsolatban áll a polgárok igényeivel és elvárásaival? Vajon nem a központosítás hívei beszélnek-e absztrakt kategóriaként a polgárról? Vajon a központban politikákat alkotók nem tévesztik-e össze túl gyakran az élő embereket a statisztikai kategóriákkal? Nem kellene legalább egy pillanatig feltennünk magunknak a kérdést, hogy vajon a kiskirályoknak nincs-e néha igazuk?

Végül fennáll annak a kockázata, hogy félreérthetik, egy decentralizálás elleni felhívásnak tekinthetik a helyi választottak nagy száma ellen indított jogi vizsgálatokat, ahelyett, hogy ellenkezőleg, a helyi autonómiának adott esélyt látnának ezekben.