„És mi lesz a hétköznapi emberrel? Azzal, akit nem érdekel a politika, nem akar semmilyen párthoz kötődni, nem akar közéleti szerepet vállalni. Akinek nincsenek rejtegetnivaló szennyes ügyei, nincsenek korrupciós botrányai vagy állami megrendelései. Akinek nincs köze a hatalomhoz, nem óhajt magának magas beosztású funkciót, nem igényel számottevő anyagiakat. Aki nem akar egy életen át szélmalomharcot vívni, nem akar a mások szemében fontosnak tűnni. (…)

Aki a választásokon való részvételt jognak és nem kötelességnek tekinti. Aki a tüntetéseken megnyilvánuló erőszakot megveti, és el is kerüli. Aki a politikusok munkáját nem tartja nagyra, de le sem nézi, ugyanakkor pedig a civil kurázsi megerősödését reméli. Aki a közéleti érdeklődés helyett az idejét a szakmai előrehaladásnak, a mindennapos örömöknek, a sportnak és a művészi élmények átélésének szenteli. Aki elvárja, hogy az egyház érte tegyen, és ne ellene. Aki elfogadja, hogy a nagybetűs élet korlátokat szab, ezáltal pedig megbékél a sorsával, mert másként nem tehet. Ugyanakkor ellenáll a megvesztegetési kísérleteknek, a rossz beidegződéseknek, a nyájszellemnek. Felmeri vállalni önmagát, nem bújik ideológiák vagy pártmozgalmak mögé. Ha nem muszáj, nem sérti meg a környezetében élőket, nem konfrontál, nem kardoskodik. Aki tényleg hisz a kimondott szó erejében, és nem áll szándékában másokat félrevezetni. Nem álnokoskodik a szavazók kegyeiért. Aki nem a nemzetiségük, hanem a szavahihetőségük alapján ítéli meg az embereket. Aki nem a nyelvük, hanem a tartalmuk szerint értékeli a szövegeket. Aki nem csak azt nézi, hogy hogyan beszél valaki, hanem azt is, hogy mit. Akinek fontos a rokonlelkűség, a közös gondolkodás, az együttérzés. Aki nem elégszik meg a formai követelményekkel, az évente egyszer kitűzött kokárdával, a megjátszott érdekképviselettel. Aki hisz az alapvető emberi értékekben. Vele mi lesz?”