Az első hidegháborúban legyőzött és a közép- és kelet-európai történelem befolyásának drasztikus korlátozására kényszerített Oroszország Putyin alatt most, a második hidegháborúban, aminek éppen tanúi vagyunk, megpróbálja megváltozatni a Szovjetunió 1991-es feloszlása után az európai kontinensen bevezetett politikai rendet, valamint leállítani a nyugati rendszer keleti terjeszkedésének tendenciáit, illetve Oroszország stratégiai határait visszaállítani legalább a volt szovjet térség széléig.
Úgy tűnik, Moszkva már régóta készül a történelmi revánsra, a „Koszovó-érv”-vel is időben készültek, már csak a „kijevi fasiszta államcsíny” ürügye hiányzott, és íme, meg is jelent, hogy elindítható és Európa keleti perifériáján szisztematikusan végrehajtható legyen az orosz revizionizmus. Abházia és Dél-Oszétia következik, felkészül Transznisztria és Gagauzia. Mindezt „demokratikusan”, a helyiek szavazatával, hogy bumerángként lehessen a nyugatiak arcába visszavágni a „koszovói különleges eset”-et.
2005. április 25-én, Románia és Bulgária EU-csatlakozási szerződése aláírásának napján (természetesen, véletlen egybeesés), az Orosz Föderáció Parlamentjéhez szóló Vlagyimir Putyin elnök (aki akkor, akárcsak most, a Kreml vezetője volt) a következőket mondta: „mindenekelőtt el kell majd ismernünk, hogy a Szovjetunió felbomlása volt a XX. század legnagyobb geopolitikai tragédiája. Az orosz nemzet számára ez igazi drámává vált. Több tízmillió polgártársunk és honfitársunk tartózkodik most az orosz területen kívül. Sőt, a dezintegráció ragálya magát Oroszországot is megfertőzte” [1]. Úgy tűnik, hogy Moszkva – háttérben, vagy nyíltan – dolgozni kezdett a Szovjetunió felbomlásával kapcsolatos „tragédia kijavításán” és stratégiai érdekei érvényesítésén az euro-atlanti rendszerrel határos régióban, megakadályozva ugyanakkor a Nyugat keleti irányú újabb bővítésének bármilyen távlatát.
Amikor e sorokat írom, javában zajlik a krími népszavazás. Személy szerint úgy becsülöm, hogy a hazai és nemzetközi közvéleménnyel egy legalább 60-65 százalékos, a krími elszakadás és Oroszországhoz csatlakozás melletti eredményt fognak közölni. Persze, tévedhetek, de abból a feltételezésből indulok ki, hogy az oroszbarát autonóm hatóságok és az ott állomásozó orosz csapatok mindent elkövetnek majd a „helyi demokrácia diadalmaskodásáért”, tekintettel arra, hogy a politikai cselekvésük Moszkva utasítására indult el. Csak nem fogják nevetségessé tenni magukat egy urnáknál elszenvedett vereséggel, amikor éppen csak elindult a revizionizmus stratégiája és azt nagy hatósugarúnak tervezték! Végül is az ottani hazafias személyzet a választások kommunista iskoláját járta ki, ahol előbb az eredményt határozzák meg a Politikai Büróban, aztán hívják szavazni az embereket! Tehát ne számítsunk meglepetésekre, legfeljebb még nagyobb eredményre Krím „orosz távlata” javára. De „az Európai Unió keleti szomszédságá”-nak drámája, véleményem szerint, még csak most kezdődik.
A következő órákban és napokban sok minden történhet Szimferopolban, de Kelet-Ukrajna, többségükben oroszajkú nagyvárosaiban (Donyeck, Harkov, Dnyepropetrovszk) is. Realistán nézve a dolgokat, Ukrajna még a nyugati „tiszta” ukránok számára sem túl vonzó ország (ennek bizonyítéka az ukrajnai kivándorlás folyamatosan magas szintje), de az ott élő orosz etnikumúaknak az Orosz Föderáció lakosaivá válás éppenséggel vonzóbb távlattá is válhat, mint egy forrásoktól megfosztott, gazdasági szempontból csaknem becsődölt, identitási szempontból megosztott és a szomszédságában mindig is létező nagy geopolitikai érdektömbök által perifériára szorított országban élni.
Az elmúlt napokban meglepett egy ukrán katona, egy nagyjából 20 éves fiatalember nyilatkozata az egyik hírtelevízióban. Ha helyesen fordították ukránból, a feltételezhetően az országa területi integritásának védelmére odarendelt katona, láthatóan idegesen, a következőket mondta: „Én Oroszországhoz akarok tartozni, stabilitást akarok. Elegem van ezekből a hülyeségekből”. Nem értem, milyen hülyeségekből lett elege, de feltételezem, hogy az ukrán fegyveres erők egyenruháját viselő fiatal a hazai politikai zavargásokra, a feszültségekre, a saját és családja életének bizonytalanságára, az ország által követendő irányról szóló vitákra stb. utalt. Egy olyan nemzeti terv, amiben már a katonák sem hisznek, az egy becsődölt terv.
Persze, erkölcsileg helytelen megítélni valakit úgy, hogy nem vagy a bőrében (én még meg is tudnám érteni ezt a fiatalembert, tekintettel arra, hogy csak két választási lehetősége van). De ha még az ukrán katonák is így gondolkodnak (ha valószínűleg orosz etnikumúak is), ha az ország felében ez a fiatalok vágya, akkor elég világos, hogy az ukrán állam építménye agyaglábakon áll és bármikor kész összeomlani a történelmileg nem eléggé érett és politikailag, gazdaságilag és intézményileg talán nem eléggé megalapozott országtervet jellemző ennyire mély identitási törésvonalak súlya alatt.
De mi következik a népszavazás vasárnapja után? Oroszország Parlamentje legfeljebb egy héten belül hivatalosan tudomásul veszi Krím döntését és elismeri az orosz kommunisták által 1954-ben a „baráti ukrán nép”-nek ajándékozott félszigeten tartott népi konzultáció eredményét. Kijev és a Nyugat természetesen továbbra sem fogják elismerni a krími szavazást, rámutatva alkotmánysértő jellegére. Moszkva azt fogja nekik válaszolni, hogy Koszovó tartomány elszakadása sem felelt meg Szerbia alkotmányának és a nemzetközi jog elveinek, azt a nyugati demokráciák többsége mégis elismerte. Az Európai Unió félénken felvet majd bizonyos gazdasági szankciókat Oroszország ellen, fél szájjal (mintha attól félve, Oroszország nehogy gazdasági szankciókat vezessen be az Európai Unió ellen) és elfogadja a vízumkényszer bevezetésének „megrázó” lépését egyes moszkvai vezetőkkel szemben, de azok sem a legfontosabb politikai vezetők lesznek. Vajon hol fog ezentúl nyakkendőt vásárolni a Gazprom főnöke, ha többé nem mehet majd Milánóba? Iszonyatos büntetést gondolt ki Brüsszel…
Az utóbbi napokban látott „süketek párbeszéde” tovább fog folytatódni a nemzetközi diplomácia színpadán. Ukrajna minden jelentős városában az emberek, egyik, vagy a másik oldalon, utcákra fognak vonulni, a feszültség pedig iszonyatos szinteket fog elérni. A Moszkva által legitimnek tartott és az elszakadó területen döntésre felhatalmazott szimferopoli hatóságok engedélyezik a Krímen az orosz katonai egységek számának növelését. Az orosz csapatok jelenléte rövid időn belül konszolidálódni fog a fekete-tengeri félszigeten, meghaladva az Ukrajna–Oroszország kétoldalú megállapodásban szereplő 25.000 főt, pontosan azért, hogy megmutassák, a kijevi hatóságok gyakorlatilag már nem ellenőrzik és nincs már semmilyen beleszólásuk Krím életébe.
De véget érnek-e itt a dolgok? Nem hiszem. A területi revizionizmus feltörekvő folyamatnak tűnik, olyan ideálokkal, melyeket kezd magáévá tenni a háború után született nemzedék, amire Európa egyelőre nem készült hiteles és hatékony válasszal, sem az Európai Unión belül, sem azon kívül. A néha irredentizmus-ként (tehát egy adott ország követelése más állam területeivel szemben, mint a Krím esetében), máskor enklavizálás-ként, szeparatizmus-ként, vagy területi autonómia-ként jelentkező revizionizmus veszélyes kihívást jelent a nemzetközi jog paradigmájára és az államok szuverenitására nézve, mindezt a helyi demokrácia, egy regionális, vagy helyi közösség azon akaratának illuzórikus ernyője alatt, hogy megkérdőjelezzen, nem annyira egy kormányzati politikát (ami tökéletesen legitim dolog), hanem inkább annak az államnak a fennhatóságát, melynek része. Az elszakadási népszavazás módszere a következő években fel fogja kavarni Európa jövőjét, Skóciától és Katalóniától Ukrajnáig, vagy Moldova Köztársaságig. Folytatni fogják alkalmazását az Európai Unió keleti szomszédságában (egy gyakorlatot nemrég láttunk a kis Gagauziában, mely megelőzte a mai jelentős epizódot), mindenféle kis régiók és tartományok mindenféle népi akaratait szimulálva, mint egy demokráciával és nemzetközi joggal szembeni blöffben.
Újra megkockáztatva egy tippelést, nem hiszem, hogy Oroszország lerohanja Ukrajna keleti részét. A dolgok jóval komolyabbá válnának és úgy hiszem, még a kremli vezető sem tervezi az átlépést a második hidegháborúból egy nyílt katonai összecsapásba. De zavargások, vagy revizionista megnyilvánulások még lesznek: Donyeckben is, Harkovban is, Tiraszpolban is, meggyengítve és sebezhetővé téve euro-atlanti vágyakkal rendelkező volt szovjet államokat. Az Európai Unió keleti szomszédságának (a nyugatpárti vágyakkal rendelkezőnek), Moszkva elképzelése szerint, egy nagy zavaros régiónak, ütköző övezetnek kell megmaradnia, ahova a Nyugat ne tudjon igazán behatolni.
Majd meglátjuk, újra beigazolódik-e, hogy minden válság egyben lehetőség is. Putyin gyakorlatilag újra kitalálja a Nyugatot. Ami ideáljait és hitelességét tekintve elfáradtnak, a 2008–2010-es válság után gazdaságilag megkopottnak és a transzatlanti kapcsolat utóbbi 10-11 évben mutatott (az iraki amerikai hadjárat után) képmutatás miatt egységes cselekvési erőként meggyengültnek tűnt, azt most Vlagyimir Putyin revizionista ambícióinak „köszönhetően” néhány hónap alatt életre lehet kelteni. A Nyugat akkor gyengült meg, amikor Oroszország már nem jelentett veszélyt. Ennek szimmetriájaként, egy felerősödő hangú Oroszország új esélyt adhat az euro-atlanti koncepciónak és rendszernek. De a Nyugatnak az Oroszország elhibázott stratégiáján keresztüli újbóli kitalálásáról egy következő cikkben írok.