Veszélyben az új Kelet-Európa. Képes-e még győzni a Nyugat a második hidegháborúban?

Oroszország idébb vonul. És a Nyugat? Csak ül, mert ettől gömböc macska ő?
Hirdetés

Kulcsfontosságú gondolatok:
1. Ukrajna egy hosszú távon ellehetetlenült állam;
2. Ukrajna gazdasági, katonai, stratégiai, területi és szimbolikus szempontból térden áll Oroszország előtt;
3. E pillanatban minimálisnak tűnik a Nyugat lehetősége (hajlandósága) arra, hogy konkrét segítséget nyújtson Ukrajnának. A legjobb esetben is rossz vicc az áldozatot tárgyalni küldeni a hóhérral, az EBESZ szolgálataihoz fordulás pedig a legbiztosabb útja az ügy „jegelésé”-nek és meg nem oldásának (lásd Transznisztria esetét 1992-ben);
4. Egyetlen olyan ország sem csatlakozhat majd a NATO-hoz, vagy az Európai Unióhoz, melynek jegelt konfliktusai vannak, vagy orosz csapatok állomásoznak a területén (ez figyelmeztetés Ukrajnának, Moldova Köztársaságnak és Grúziának), ami viszont a Kreml jelenlegi doktrínájának legfontosabb célja;
5. Oroszország magabiztossága e módszer működőképességét illetően („jegelt konfliktusok orosz csapatok állomásoztatásával”) Moszkva egy egyszerű és cinikus meggyőződésén alapul: senki sem merészeli majd erőszakkal eltávolítani az új Kelet-Európa államainak területeire jogtalanul behatolt orosz katonákat. Ebből a merészségből indul ki minden;
6. Az Egyesült Államok és a Nyugat az első világháborúban megértette, hogy csak egy Szovjetunióéval legalább megegyező katonai erő szembeállításával képesek korlátozni agresszív potenciálját („the doctrine of containment”, George Kennan, 1947);
7. Az Oroszország által a vilniusi csúcs előtt kirobbantott és a Janukovicsnak a szocsi olimpia utolsó előtti napján történt megbuktatása után elmélyült második hidegháború dilemma elé állította a Nyugatot: vagy vállalja az Oroszországgal való szembenállás óriási költségeit és megfosztja a „befolyási övezet” igénylésének lehetőségétől, vagy végleg átengedi a „keleti szomszédságot” annak az Eurázsiai Uniónak, melyet Moszkva 2015-ben fog hivatalosan bejelenteni.
Nyugat határainak keleti eltolása után az, amit 1989-ig „Kelet-Európá”-nak neveztek, az most „Közép-Európa”. Az euro-atlanti térség kibővítése északon a balti köztársaságtól és Lengyelországtól, délen Romániáig és Bulgáriáig 12 államot foglalt magába a NATO három egymást követő bővítése (1999, 2004, 2008), illetve 11 országot az Európai Unió három bővítése (2004, 2007, 2013) során.
Ma az új Kelet-Európa a szoft „Európai Unió keleti szomszédsága” néven ismert és hat, korábban a Szovjetunióhoz tartozó köztársaságból áll: Fehéroroszország, Ukrajna, Moldova Köztársaság, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán.
Vlagyimir Putyin nem egyszer kijelentette, „a Szovjetunió szétesése volt a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája”. Persze, azt válaszolhatnánk, hogy attól függ, milyen szemszögből nézzük a történelmet, hiszen a volt szocialista tömb nemzetei számára a XX. század legnagyobb öröme volt, de ez most nem fontos.
Tehát, mit kell ebből leszűrnünk? Egyszerű: hogy Putyin, amíg Oroszország élén áll, mindent elkövet majd, hogy megvédje azt, amit „Oroszország határai menti stratégiai érdekei”-nek gondol és ha már a történelem kerekét nem is tudja visszaforgatni, akkor legalább megakadályozza a Nyugatnak a volt szovjet térségbe, vagyis az Európai Unió Keleti Partnerség programba tartozó országokba történő behatolását. Moszkva elképzelése szerint, ezek az államok semmiképpen sem kerülhetnek a Nyugat farvizébe, polgáraik többségének akaratától függetlenül. A Kreml úgy döntött, sorsuk az, hogy vagy ütközőövezet maradnak, vagy csatlakoznak az Eurázsiai Unióhoz. Röviden ez a Nyugatnak szóló kulcsüzenet: állítsátok le az előrehaladást, eljutottatok Oroszország érdekövezetének vörös vonalához!
Ukrajna a legszemléletesebb és legforróbb példája annak, Oroszország milyen kitartóan szembeszegül bármely volt szovjet köztársaság esetleges nyugatpárti döntésével. Korábban már elmondtam, Oroszország számára nem feltétlenül szükséges egész Ukrajnát annektálni, hiszen túl nagy egy szegény, megosztott és sebezhető állam táplálásának költsége, de létfontosságú, hogy Ukrajna soha ne tartozhasson a Nyugathoz. Ennek tükörképe, hogy az Európai Unió sem mutat túl nagy hajlandóságot ilyenfajta súlyos strukturális gondokkal küszködő területek magába olvasztására, így egyre világosabban körvonalazódik a „csatlakozás nélküli integráció” megoldása (egyfajta kötelezettségek nélküli együttélés): vízumok megszüntetése igen, társulási megállapodás igen, szabadkereskedelmi térség igen, közös piac és brüsszeli politikai-közigazgatási befolyás igen, tagság nem. Ez a maximum, amit reálisan remélhetnek azok az országok, melyekhez az Oroszország által katonailag „megjelölt” régiók, Abházia és Dél-Oszétia, a Krím és Transznisztria formálisan tartoznak.
Az Európai Unió reakciója eddig puha, habozó, némileg félénk, de mindenképpen nem meggyőző volt és – ha nem gyanítanánk azt, hogy csak időhúzási taktikáról van szó, amivel lehetőséget akarnak biztosítani maguknak, hogy néhány hét múlva ez másfajta választ fogalmazzanak meg – valósággal naiv. Hogyan is küldheted Arszenyij Jacenyukot és a kijevi „fasiszta államcsíny” végrehajtóit, hogy Putyinnal tárgyaljanak? Miről tárgyalhatnának? Ez nyilvánvalóan elvesztegetett idő (vagy, attól függően, hogy honnan nézzük a dolgokat, időnyerés?), a terepen pedig a helyzet nem fog változni. Az összekötő csoport, az EBESZ, az idővel egyre technikusabbá és bürokratikussá váló tárgyalási fordulók stb. nem tennének egyebet, mint eltemetnék annak bármilyen esélyét, hogy az oroszok távozzanak a Krímből. Ha végül a végtelen politikai–diplomáciai tárgyalásoknak ehhez a módszeréhez fognak folyamodni, az biztos jele lesz annak, hogy az Európai Unió már nem is reméli a Krím visszaadását Ukrajnának. Személy szerint tényleg úgy hiszem, az Európai Unió már most tudja, Oroszország többé nem távozik a számára fekete-tengeri kijáratot biztosító félszigetről. Oroszországnak ma semmi sem felel meg jobban, mint egy EBESZ égisze alatt működő tárgyalási formátum, ami minden bizonnyal zsákutcának fog bizonyulni.
Másrészt Putyin nem Ukrajnával, Moldova Köztársasággal, vagy Grúziával akar tárgyalóasztalhoz ülni. Putyin tavaly Cameronnak is megmondta, Nagy-Britannia túl kicsi ország, hogy közvetlen tárgyalásokat kezdjen Oroszországgal… A Kreml nem Jacenyjukkal, vagy Leancăval akar a világ „erőegyensúlyáról” beszélni. Ukrajna túl kicsi egy ekkora stratégiához, Moldova Köztársaság pedig ebben a képletben (a moldovaiakra nézve szerencsére!), csak a vessző után létezik. Velük később fog foglalkozni (Transznisztria, Gagauzia), miután padlóra küldte a kijevi új nyugatbarát rezsimet. Ilyen körülmények között önök még befektetnének Ukrajnába?
Moszkva egyértelműen vissza akarja szerezni az 1991-ig megvolt szuperhatalmi státuszt, annak elismerését és azt a kiváltságot, hogy egyenlő félként tárgyalhasson az Egyesült Államokkal és a nyugati demokráciák egész közösségével, amit reményei szerint már csak egy új hidegháború és az európaiaknak az orosz tankoktól és rakétáktól való félelme adhat meg egy régi vágású („hard power”-ként meghatározott és a „gáz diplomáciájá”-val kiegészülő) hatalomnak, melyet az utóbbi két évtizedben figyelmen kívül hagytak a nemzetközi színtéren. Most még jobban megértjük, milyen fontos lett volna a Nabucco West gázvezeték (amit végül az Európai Unió és az Egyesült Államok „árult el”, mindegyik a saját gazdasági okai/érdekei miatt): csökkentette volna Kelet-Európa kvázi teljes és Közép-Európa részleges függését az orosz gáztól. A jövőben még Ukrajnát is el lehetett volna látni (valószínűleg nem teljes mértékben) a Nabucco romániai szakaszának egyik elágazásából, a Gazprom vezetékével szembeni alternatív forrásként.
Végül a központi kérdés ez: mit tehet most a Nyugat? Ami az ügyet (vagyis az orosz csapatok eltávolítását a Krímről) illeti, azt mondanám, hogy semmit. Sőt, elképzelhető, hogy a mintegy 60 százalékot kitevő helyi orosz etnikumúak őszintén akarják a visszatérést az anyaországhoz, Oroszországhoz, ahova 1954-ig de jure tartoztak, mintsem hogy egy becsődölt, megosztott és bizonytalan országban éljenek. De most nem ez számít leginkább (a Krím még Ukrajna számára sem annyira fontos, mint a most szintén elakadt euro-atlanti távlat), mint inkább a Szovjetunió 1991-ig létezett térségére irányuló orosz revizionizmus egyfajta típusának „legitimálása” lenne súlyos dolog.
Ezzel az egész (az új geopolitikai meghatározás szerinti) Kelet-Európára nézve fenyegető tendenciával szemben határozott és összetett, többdimenziójú választ kellene előkészíteni, mely szertefoszlatná Moszkva azon meggyőződését, hogy a Nyugat túl gyáva vagy túl kényelmes ahhoz, hogy szembeszálljon egy szomszédos nemzetek akaratával szemben létrehozott befolyási szférára irányuló követeléseivel, tehát egy olyanfajta választ, amilyet a NATO és a „szabad világ” adott az első hidegháború során a Szovjetuniónak. Persze akkor, ha ma érdekel még igazán valakit a kelet-európai nemzetek euro-atlanti rendszerhez csatlakozásra irányuló óhaja.
 

Hirdetés