Itt van ez az atomkatasztrófával felérő esemény, a focimaffia báróinak bekasztlizása, ami csak azért nem csalt könnyeket a szemembe, mert a román válogatottnak még akkor sem szurkoltam különösebben, amikor még érdekelt a foci valamelyest. De kellenek az ilyen ügyek, mert katartikus hatású össztársadalmi folyamatokat indíthatnak el – például aláírásgyűjtést, egy lebukott focinagyság mellett.

 

Ez eddig rendben is lenne, a petíciózás a világnak ebben a szegletében nemzeti sportnak számít, de az kevésbé szokványos, hogy a politikai szereplők egymásra licitáljanak abban, hogy melyikük szeretne hangosabban kegyelmet kérni egy köztörvényes bűnöző számára. A frissen széthullt koalíció röpke pillanatra ismét összeállt: Ponta miniszterelnök és durcás exe, Antonescu pártelnök versengenek a kegyelmi kérvény támogatásában, betársult melléjük a képviselőház elnöke is, őszintén szólva az RMDSZ vezetőjét egy kicsit hiányolom a palettáról.

 

Magánemberként, természetesen, mert közméltóságként senki nem mondhat semmit – a kormányfő skizofréniája egyre előrehaladottabb állapotban van a jelek szerint, mert ezt az érvelést már Verespatak megítélése kapcsán is hallottuk tőle. A kormánykoalíció és a kormányfői tudat máma már nem hasad tovább.

 

Érdemes szó szerint idézni a szenátus alig-lemondott elnökének szavait: „Vannak pillanatok, amikor meg kell tanulnunk értékelni nemzeti jelképeinket, és állást kell foglalnunk, ha életük során nehéz helyzetbe kerültek.” Zsebkendőt!

 

Nos, Gică Popescu kimagasló érdemeit még egy magamfajta botlábú sem vitatja el, de hát kedves uraim, nem is a román sport hírnevének öregbítése terén felmutatott teljesítménye miatt dugták most rács mögé. A szolidaritás – különösen ilyen magas polcról – esetünkben semmi egyebet nem jelent, mint azt, hogy ha valaki egy bizonyos életterületen letett valamit az asztalra, onnantól nem vonatkoznak rá többé az ország törvényei.

 

Kemény hónapok állnak előttem. Azt hiszem, megtanulok focizni, jó?