Olvasom az Ukrajnába csábító idegenforgalmi prospektust, amit a maszol tálal bátor és kalandvágyó utazók számára. Engem meggyőzött. Nem megyek… azonnal. Nem kockáztatok, várok néhány nemzedéknyi évet, amíg a helyzet normalizálódik. Igaz, arra már a nagy októberi szocialista forradalom, azaz 1917 óta várni kell, de lehet, hogy a nyugtalanító, veszélyes dolgok már korábban elkezdődtek, és azóta is folyik a helyzet romlása.
Ukrajnához amúgy is csupa rossz emlék fűződik személyes környezetemben: kozák atamánok és vérbő pogromok, elűzött galíciaiak vagy oda kitoloncolt magyar zsidók rendezetlen állampolgársággal, akiket a biztos halálba küldtek, agyonlőtt költő rokonom és Babij Jar-i mészárlás, a róla szóló regény, amelyet szerzője két változatban írt meg: egyet a szovjetnek tetsző módon, ahol a hekatombát a nácik követték el, majd egy másik regényben – ezúttal Londonban – már félelem nélkül (?) megírhatta, hogy ukrán nacionalisták követték el az ártatlan százak legyilkolását: kedvvel és hozzáértéssel, kegyetlenül. (…)
Rosszabb helyre menni, rosszabbul élőket és káoszosabb rendszert látni, mint amelyben magunk szuszogunk, csak a mazochista, a nagyon fiatal és tapasztalatlan kalandor akarhat.
A polgár már csak ilyen. Ha meg nyárs is ráadásul, akkor bizonyára van is mit a nyársra tűznie, tűzbe tartania. Halat, vadat s mi jó falat. Semmi esetre sem a kínai nagy falat vagy pláné a Vasfüggönyt.