„Újabban az kelt rengeteg feszültséget, hogy nem ugyanaz az iskolafenntartó és a szakmai munkát irányító. Az önkormányzaté az iskola, de a minisztérium diszponál a benne folyó munka és a személyzet fölött.

A szülő és gyermeke elvben megválaszthatja az óvodát, iskolát, de az oktatót nemigen, utóbbit még a tanintézet tulajdonosa, gazdája, fenntartója sem.

Ha mégis választani akar a szülő, a gyermek, akkor vagy költöznie, vagy utaznia kell, vagy éppen megkennie az illetékest, esetleg politikai befolyást szereznie. A tanfelügyelő a mundér becsületét védve jelenti ki: „Soha ne higgyünk az olyan jellegű szóbeszédnek, hogy XY tanítónő a legjobb a városban.”

Miközben ő maga is tudja, hogy blöfföl (minden tanár, suszter, autószerelő, fodrász, sofőr stb. egyformán képzett, szakmája titánja?), jót akar, mert munkahelyet, katedrát, posztot, tanintézetet, anyanyelvű iskolahálózatot szeretne megőrizni, megtartani.

Ó, hány és hány olyan „tanügyi kádert” ismerünk, akit már rég el kellett volna zavarni a pedagógusi, nevelői pályáról, vagy egyáltalán rá sem kellett volna engedni!”