Van ugyanis e bércek ölelte kicsiny országrészben egy népcsoport, amellyel még mostohábban bánt a sors, mint velünk, még szerencsétlenebbek, még inkább elhanyagoltak és háttérbe szorítottak.
Olvasson még:
Az erdélyi románok.
Legalábbis az erdélyi románoknak egy szűk csoportja, amely úgy érzi, Bukarest nem szentel kellő figyelmet nekik, nem adja meg a kellő tiszteletet, nem honorálja igyekezeteiket, pedig ők próbálkoznak.
Nem, nem azokról van szó, akik felkarolták a bukaresti vízfej mindenhatóságával szemben az erdélyi önrendelkezés eszméjét, dehogyis. Sőt. Azokról, akik számára Bukarestben kél, él, alkot és nyugszik a nap, és akik fő- és mellékállásban a nagyromán eszmét és a magyarok iránti parttalan gyűlöletet ápolják, gondozzák, nevelik és öntözgetik gondoskodó, atyai szeretettel.
Nos, nekik a legnagyobb bajuk, hogy míg a magyarok és a székelyek jelképei szerepelnek Románia címerében,
az ő szimbólumaik hiányoznak.
Legutóbb az egyik soviniszta kolozsvári portálon, a költői, ős dákoromán energiától duzzadó nevű NapocaNews-on futottunk bele egy szövegbe, ami eredetileg a szintén beszédes nevű Naţiuneában jelent meg. Ennek egyik szerzője siránkozott amiatt, hogy az Erdély lakosságának kétharmadát kitevő románok nem szerepelnek Nagy-Románia címerében, míg a középkori három nemzet szövetségének tagjai – a magyarok, a székelyek meg a szászok – a hagyományos erdélyi címer révén igen, pedig a fasiszta kommunista Ceauşescu-rendszer jóvoltából szászok például alig élnek már az országban. A székelyek meg elmagyarosodtak.
Hogy ezen pontosan mit ért, azt nem fejti ki bővebben, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az erdélyi románokat Bukarest hátrányos megkülönböztetéssel sújtja.
(Amúgy nem szeretnénk a továbbiakban a kelleténél sűrűbben fasisztoid portálokat népszerűsíteni, de ha magas labdát adnak fel, a beste lelkünk nem engedi nem lecsapni.)
Szóval legyünk egy kicsit empatikusak. Itt van ez a csoport, amely mindent megtesz, hogy a szeretett nagyromán főváros kedvében járjon, üti-vágja, gyalázza és pocskondiázza a magyarokat, álmatlan éjszakák sorát tölti azzal, hogy a hamis történelmi eseményeket találjon ki, amelyek egyrészt az erdélyi románok ősiségét, másrészt a magyarok atrocitásait és barbarizmusát illusztrálják, és mindezt a nagyromán eszme és haza iránti túlcsorduló szeretet jeleként, mintegy szerelmi ajándékként, odateszik Bukarest lábai elé.
Bukarest meg nagy ívben tojik rájuk.
Legfeljebb akkor foglalkozik velük, amikor az adójuk meg a szavazatuk kell. Egyébként még egy kis sarkot sem hajlandó nekik a címerben szorítani.
Mi magyarok és székely-magyarok tehát ne siránkozzunk. Államilag el vagyunk ismerve, ott virítunk az ország címerében is. Úgyhogy tanúsítsunk együttérzést azon szegény, marginális csoportot alkotó erdélyi román honfitársaink iránt, akik úgy érzik: boldogságukhoz csak annyi kell, hogy címerbe foglaltassanak. És gondolkodjunk el azon, mi lenne a legmegfelelőbb jelkép számukra a címerben.
Kreatív művészekre lenne szükség, akik kellő beleérzéssel képesek vizuálisan megjeleníteni a mérhetetlen, egyszerre két tényezővel – a magyarokkal és a hegyeken túli fővárossal – szembeni frusztrációt, a kisstílű, a sejtek legmélyéről fakadó gyűlöletet és a parttalanul tomboló ostobaságot. Ha sikerül mindezt ábrázolni, mehet a címerbe.
És ezt akkor büszkén hirdethetik majd: végre ők is valakik.