„Kolozsvárnak előnyére válna, ha ki tudná használni a multikulturalizmust. Azt mindenki érzi és tudja, hogy van egy magyar és egy román főtér, de az origó a Szent Mihály templom – nem véletlen, hogy Funar ott talált »véletlenül« római romokat… Ez a tér bizonyítja, hogy van egy ötszáz éves városunk, a katedrális már a Nagy-Románia egyik építészeti eleme, az üvegépület pedig a forradalom utáni korszaké. (…)
Kolozsvárnak egyetlen olyan eleme sincs, ami megelőzné a többit, például nagyon jó orvosi, számítástechnikai, egyetemi központ, a sportban szintén fontos szerepet tölt be, így aztán eljutottunk oda, hogy a fővárosi jellegét kell hangsúlyoznunk, a multikulturalitásra összpontosítva.
Csíkszereda és Székelyudvarhely elől mintha elvenné a fényt Sepsiszentgyörgy, kikiáltva magát Székelyföld Kulturális és Ifjúsági Fővárosává. Az előbbiek törekednek arra, hogy ez a helyzet változzon?
A pozíció sokszor azé, aki elfoglalja, persze alkalmasnak is kell lenni rá, mert ha nem, akkor megint azzal szembesülünk, hogy valaki hazudik. Ha mikroszinten nézem a régiót, akkor azt látom, hogy létezik ellenségeskedés a városok között; lakossági felmérésekből tudjuk, hogy az emberek azt érzik, a másik megelőzte őket: az udvarhelyi úgy gondolja, hogy lassan már Gyergyószentmiklós is lehagyta, a csíkszeredai, hogy a szentgyörgyi előzte meg. Ez frusztrációt okoz, éppen ezért makróban kellene gondolkodni, miszerint önmagában Székelyföld még mindig nagyságrenddel több turistát vagy befektetőt hozhatna, ha össze lennének kapcsolva a dolgok. (…)
Persze, már most is látni együttműködést, de még jobban ki kellene használni a lehetőségeket, annál is inkább, mert most kezd megfogalmazódni Székelyföld, mint régió. Ezért örvendek az összes autonómia-kezdeményezésnek, mert definiálja a közösséget, a régiót, és nem azt mondják majd, hogy »itt es jobb, mint Csíkban«, hanem, hogy ketten lehet, hogy erősebbek vagyunk.”