„Nem tudom, mennyi év vagy évtized múltán felejtették el a túlélők és az utódnemzedékek a tatárjárást, Mohácsot, a szabadságharc bukását követő terrort és diktatúrát, erről nem készültek korabeli felmérések, lélektani tanulmányok. De általában az emberiség hajlamos gyorsan túltenni magát a tragédiákon, erre éppen a továbblépés érdekében van szükség. Kibeszéli magát, a baját, megírja, elmondja, kiegyezik, pártosodik, belevész az építőmunkába. A kibeszélés nem történt meg Erdélyben a magyarok és magyarok között.
A holokauszt itt Észak-Erdélyben magyar állampolgárokkal, a szomszédokkal, az egy utcában lakókkal, gyerekkel és öregekkel, nőkkel és férfiakkal esett meg. Azzal az emberrel, aki tegnap még könyvet vagy sót, vajat árult neked, aki újságot írt neked magyarul, akit veled együtt aláztak meg gőgös és ostoba hivatalok, akivel együtt katonáskodtál annak idején és ettétek a komiszkenyeret, aki tegnapelőtt védett a bíróságon, aki segített neked megírni románul egy kérvényt, aki asztalt és széket, könyvespolcot készített vagy kulcsot reszelt neked, ruhát próbált veled, megnyírt, üzlettársad volt, együtt dolgoztatok a vasútnál, aki orvosként éjszaka is eljött hozzátok, ha a gyerek lázas volt, a te gyereked, akinek az unokája most felteszi azt a kérdést, hogy miért kell őt emlékeztetni a zsidók elpusztítására?
Nem folytatom: csak annyit kérek, élj együtt ezzel a tudattal, úgy keress hősöket, hogy ne tagadd meg a Don-kanyarban legyilkoltaktól, a munkaszolgálatosoktól, a fegyvertelenektől a hősiességet. Mert mindannyian inkább áldozatok voltunk vagy így vagy úgy.”