„

Gheorghe-Gheorghiu Dej 1965 szép tavaszán éppen a Román Kommunista Munkáspárt Központi Bizottságának (állam-) párttitkára volt, amikor meghalt. Én magam éppen Sepsibükszádon, az általános iskolában voltam tanár. Országos gyász, gyűlésekre szóló parancsolatok, s így tovább. Az akkori iskolaigazgató engem kért fel, mondanék a kiküldött elvtársak és elvtársnők meg a falu népe előtt gyászbeszédet. Fiatal s kezdő tanárként rémüldöztem, de ezt a fölkérést visszautasítani egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Elmondottam, mekkora veszteség érte a pártot, pótolhatatlan stb. Akkor az egyik kiküldött elvtársnő fölugrott, fölszólalt, azt mondotta, a pártot nem érte pótolhatatlan veszteség, a párt csak megerősödött, mert a nép összefog és – ismét stb.

Az Erdélyi Magyar Néppárt tagja és Sepsiszentgyörgy város tanácsában immár egyetlen – a volt kettőből – képviselője, tanácsosa vagyok. Nem érzem egy cseppet sem, egy percig sem, hogy erősödnénk a kilépésekkel. Már azzal az eggyel bizonyosan nem… Hogy a volt megyei, majd volt városi elnök ki- és átlépett egy másik párt 

kiesebb árnyékába elég (enyhén szólva) kétes és maga teremtette körülmények között, ettől a Néppárt nem lett erősebb, mondom pár sorban világgá. De kilépett másik tagunk is azok után, akiket a volt vezető és Nagy Átlépő egyszerűen kizárt másfél éve. 

Mondom, nem érzem erősebbnek azt a pártot, melynek alapszabályára, tisztességes szándékaira tettem s teszem kezem nyomát, de világosabban látó és főként cselekvő, teremtő közösségre kell adnunk magunkat.”